Utazás a lelked körül Peller Mariann-nal: Gubás Gabi

Peller Mariann: Mindig, amikor találkoztunk, apró mondatfoszlányokból világossá vált számomra, téged foglalkoztat, hogy tudatosan élj, hogy honnan jövünk, hova tartunk. Mennyi időt töltesz el mindezzel?

Gubás Gabi: Úgy szoktam mondani, hogy az egész színészet számomra erről szól. Minden egyes szerep által közelebb kerülök önmagamhoz, ahhoz, ami még rejlik bennem. Ha az ember egy szerepet játszik, ki kell lépnie a komfortzónájából. Alapvetően egy terápia nekem a színészet, mert betegebb ember lennék, ha nem tudnám megélni azokat az örömöket, bánatokat, szenvedéseket, amiket az életben egyébként is megkapok, ahogyan mindenki más. Esetleg kevésbé tudnám feldolgozni, ha nem ez lenne a szakmám. Itt ki tudom adni a bánatomat, az örömeimet, amik a valódi élet során érnek. Számomra ez áldásos, de szerencsére nemcsak nekem, hanem a nézőknek is jót tesz. Ráadásul egy színházi balesetem után találkoztam Attilával, a férjemmel, a szerelmemmel, a gyerekeim apjával, akivel már 17 éve együtt vagyunk.

P.M.: Az a csodálatos, hogy mindig felderül az arcod, amikor a férjedről beszélsz. Érződik, hogy egy nagyon erős szövetség, kötelék van közöttetek. Én hiszek abban, hogy léteznek szorosabb lélektársi kapcsolatok, de te mit gondolsz erről?

G.G.: Azt, hogy ő az elveszett másik felem, hogy ketten vagyunk egy egész. Amikor azt érzem, hogy belőlem hiányzik valami, az benne van meg, amikor pedig belőle hiányzik valami, azt én egészítem ki. Mint a jin és a jang. Úgy szoktam fogalmazni, hogy három típusú kapcsolat van: az egyik, amikor elvesz belőled a másik, és még annyi sem vagy, amennyi lehetnél. A másik, amikor nem vesznek el belőled, de nem is adnak hozzád, csak éldegéltek, hozzáteszem nagyon boldogan, egymás mellett. De a harmadik, amikor kiegészítitek egymást, és tényleg ketten vagytok egy egész. Amikor úgy érzed, ha melletted van, a csillagokat is le tudod hozni az égről. Valószínűleg ez a fajta biztonságérzés, hogy ő egy sziget – amit nőként elvileg nekem kellene megteremtenem, de a szakmám miatt mégsem erre vagyok predesztinálva –, ő megteremti a tökéletes háttérországot, ez adja a lehetőséget nekem, hogy elrepülhetek, szárnyalhatok, aztán mindig visszaszállhatok hozzá és a családunkhoz. Így van rá lehetőségem, hogy megélhessem a színészi, művészi vágyaimat, de náluk, velük, mindig megpihenhetek. Ezért pedig végtelenül hálás vagyok. De ez számára is természetes, nem jelent áldozatot.

P.M.: Mert tényleg társai vagytok egymásnak. Szerencse vagy sorsszerűség, hogy ti találkoztatok?

G.G.: Szerettem volna, hogy megjelenjen az életemben az igazi társ. Mert az említett kapcsolattípusok közül az első kettőt is átéltem, mielőtt Attilával találkoztunk. Úgy gondolom, hogy valamilyen feladattal leszületünk a Földre, és azt el kell, hogy érjük, végig kell csinálnunk. Ebbe beletartozik az is, hogy találunk magunk mellé adott esetben egy társat. Ennek pedig vannak emlékeztető pillanatai is, amik jelzések, hogy eszünkbe juttassák, mi is a feladatunk. Érdekes, mert a Polcz Alaine magánestemen is pontosan ezt fejtegeti Alaine, a partitúrát, ami meg van írva. Ha azonban én eltérek a megírt partitúrától, akkor kapom az élettől a figyelmeztetéseket. Nem jó úton járok, másfelé kellene mennem, nem működnek a dolgaim, bezáródnak az ajtók. Ezeket mi hajlamosak vagyunk kudarcként megélni, holott ezek nem kudarcok, csak iránymutatók. Másfelé kellene próbálkoznunk, az lesz a jó irány. Ha erre így tekintünk, egészen másféle rálátást nyerhetünk a saját életünkre. És boldogabb és teljesebb életet tudunk élni általa.

P.M.: Voltak mélypontjaid? Csak mert olyan harmonikusnak érezlek, hogy nehezen tudom elképzelni.

G.G.: Hogyne lettek volna mélypontjaim! Volt egy konkrét szerep, ami annyira mélyre húzott, hogy a való életemben is minden összedőlt körülöttem, mint egy kártyavár. Szinte nulláról kellett kezdenem az építkezést, mert nem jó talajra építettem, nem jó emberben bíztam meg, nem jó helyről gondoltam, hogy ott nekem még dolgom van. A színpadon szenvedtem komoly balesetet, ahol a hátamra estem, ami miatt meg akartak műteni, de én ezt nem szerettem volna. Ilyenkor az ember számadást készít az egész életéről, miért történhetett ez velem. Végül alternatív gyógymódok után kutatva találkoztam Attilával, aki természetgyógyász, és nagyon hamar világossá vált számomra, hogy ő az, és hogy merre is vezet innen az utam.

Gyurkó Katalin: Neked van egy Oroszlán aszcendensed a védikus rendszerben, méghozzá egy vénuszi energiában, ami arról szól, hogy hogyan találod meg a szívből jövő örömöt, a kreativitást és saját magadat az elvégzendő feladataidban. Egészen más típusú életekből jössz, mint amilyet most élsz. Ez volt számomra a meglepetés, mert sok olyan életből jössz, amelyekből erőt hozol magaddal, rivalizálást, mindig te akartál győzni, és mindig mindent kontrollálni szerettél volna. Érdekes, mert amikor rád néz az ember, beszélget veled, akkor sokkal finomabb dolgokat érzékel. Tehát az erőből jössz, és az egyik feladatod az, hogy ezt az erőt átalakítsd, ne te magad akard gyakorolni.

G.G.: Na, erre tanítanak a gyerekeim. Meg a férjem is, persze.

Gy.K.: Olyan férjed van, aki lehetett az apád valamelyik előző életed során. Az ő törődése, bölcsessége, jóindulatú, segítő szándéka sokat segíthet neked. Amennyire az erőből jössz, annyira az érzékenyülés felé haladsz. Mert valójában nagyon érzékeny ember vagy, és úgy gondolom, nehéz lehet megélni segítség nélkül, hogy jössz az erős kontrollból, mint egy sportoló, azonban ebben az életedben nem az a feladatod, hogy győzz.

G.G.: Igen, én nagyon jól terhelhető vagyok, ez a sportolói attitűd abszolút bennem van. A legdurvábban terhelt időszakaimban igyekszem használni ezt az erőt, amit mondasz. Gyakorlatilag feszegetem a határaimat. De tudom, hogy meg kell élnem a lágyságot, az érzékenységet, az anyaságot, mindent, ami a nőiségből adódik. Ez pedig átjárja az egész lényemet.