Lakatos Levente: "Én is voltam hűtlen, nem tolerálom a hazugságokat"

A fenti idézet A pillangók ébredése című regényem egyik – igen emelkedett – jelenetéből származik. Nem csupán szerelmi vallomás ez, hanem bocsánatkérés a férfi főszereplőtől mindazon ballépéséért, aminek következményei a női karakter életére is erősen kihatottak. Amikor ezt a jelenetet írtam, elgondolkoztam azon, vajon miért igyekszünk a viszonyaink hajnalán makulátlanul tökéletes képet festeni magunkról, hiszen előbb-utóbb kiderül, mi sem vagyunk hiba nélküliek. Ahogy egészen biztosan a partnerünk sem. Akkor minek a színjáték?

Amikor egy-egy „ismerkedő szituációban” azt kérik, meséljek magamról, két dolgot teszek. Először is morgolódom magamban, szerintem ugyanis ez az egyik leghülyébb témafelvetés – véleményem szerint nem úgy kell ismerkedni, hogy felsoroltatjuk a másikkal az élete főbb pontjait, azokat nekünk kellene beszélgetés közben felfedeznünk, kitapogatnunk. Az ajándékok csomagolását sem feltépni (persze a legtöbben azért így csinálják), hanem lassan kicsomagolni izgalmas. A másik, amit teszek (beletörődve, hogy beszélnem kell magamról), hogy elkezdem sorolni: gyakran türelmetlenkedek; hajlamos vagyok a féltékenykedésre, mert én is voltam hűtlen; nem tolerálom a hazugságokat; kiborít a döntésképtelenség; rendetlen vagyok, és bármiféle meglepetést gyűlölök, hiszen azt biztosan titkolózás előzi meg. Ezek ugyanis azon tulajdonságaim, amik hosszú távon meghatározzák az emberi kapcsolataimat.

A kezdeti lángolás persze elfedi – nem ritkán éppen izgatóan vonzóvá változtatja – a másik jellemhibáit, amelyek aztán az idő múlásával, illetve a perzselő érzelmek lassú kihűlésével mégis kikezdik az idegrendszerünket, összeadódnak, és úgy érezzük, maguk alá temetnek.

Én hosszú-hosszú évekig azt vallottam, kár egymás idejét rabolni, ha az ölelkezés lassan ölésbe torkollik. Ma már ezt máshogy látom.

Gyakran történt az, hogy első felindultságomból elhamarkodottan szakítottam, aztán ahogy felszívott bennem a méreg, és ettől a magabiztosságom is alábbhagyott, éppen a másik hibái kezdtek a legjobban hiányozni. Mert bizony hiába idegesítettek, azok tették őt esendő, ezáltal szerethető emberré. Azt hiszem, a bosszankodás helyett meg kell tanulni mosolyogni. Be kell látni, hiába a dohogásunk, a partnerünket megváltoztatni nem tudjuk, nem is szabadna, és miért is tennénk, ha így szerettünk bele? Tanácsos magunkba fordulni és a saját adóvevőnket finomhangolni. Ha belátjuk, hogy teljességgel értelmetlen a morgolódás, miért ne engedhetnénk el az idegeskedést? Miért ne nevethetnénk a másik bosszúságot okozó tulajdonságain, illetve az azokra adott saját, zsigeri reakcióinkon? Miért ne szerelmesedhetnénk bele a másik hibáiba?

Persze, ha a mosolyunk nem őszinte, és úgy véljük, más mellett boldogabbak lehetnénk, valóban kár húzni az időt. Keresni kell valakit, aki tökéletesebb. Legalábbis a mi elvárásaink alapján tökéletesebb. És aki mellett mi is kevésbé idegesítőek lehetünk...