Hazudni nem vétek – Mindennapi hazugságainkról feketén-fehéren

Amikor egzakt módon próbáljuk megállapítani, milyen gyakran szépítjük a tényeket, nincs könnyű dolgunk, hiszen egyedül a válaszadók őszinteségére alapozhatjuk az eredményeket. Ez pedig nem minden esetben mutat reális képet. Ennek ellenére több kutatást is végeztek a témával kapcsolatban. Nem meglepő módon mindegyik más eredményt hozott.

Ennek tipikus példája, amikor a hogylétünk felől érdeklődnek, miközben majd' szétvet minket a düh, mi meg kurtán csak annyit felelünk, „köszönöm, jól vagyok”. Ugyanebbe a kategóriába tartozik, amikor bokros teendőinkre hivatkozunk, hogy elkerüljünk egy nem kívánt találkozót, pedig valójában semmi dolgunk sincs.

Miért hazudunk?

A hazugságok sokszor sietnek a segítségünkre, ha szorult helyzetbe kerülünk. Esetenként akár az életünket is megmenthetik. Nem kell azonban a legdrámaibb okok után kutatnunk, ha szeretnénk megtudni, miért vállaljuk a rizikót és az időnként kellemetlen következményeket egy-egy légből kapott sztori kedvéért. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy amikor hazudunk, védeni szeretnénk valakit vagy valamit.

• Óvhatjuk saját magunkat, mert el akarunk kerülni fájdalmas következményeket, szégyent, konfliktust vagy zavart.
• Védhetjük az érdekeinket, hogy megszerezhessük, amit akarunk.
• Őrizhetjük a rólunk kialakított képet, hiszen mindannyian szeretnénk, ha az emberek jó véleménnyel lennének rólunk. Ennek ellenére időnként teszünk olyan dolgokat, amelyek illetlenek és elfogadhatatlanok, emiatt igyekszünk hibáinkat elfedni vagy jobb színben feltüntetni magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk.
• Óvhatjuk a forrásainkat is: gyakran azért hazudunk, mert nem szeretnénk az időnket és az energiánkat olyan dolgokra pazarolni, amelyeket valójában nem akarunk megtenni, de nem szeretnénk senkit megbántani azzal, hogy hangot adunk a nemtetszésünknek.

Önmagunkon kívül irányíthatjuk a figyelmünket mások felé is. Amikor egy barátunk megkérdezi tőlünk, hogy tetszik-e az új autója, valószínűleg nem szeretnénk megbántani. Ilyen esetekben a hazugságunkkal a másikat védjük.

Fekete vagy fehér

Ezekből a példákból is látszik, hogy a valóság torzítása nem feltétlenül előre megfontolt vagy káros tevékenység. Bizonyos esetekben elfogadható a kegyes hazugság. A csúsztatásaink tehát nem csak feketék vagy fehérek. Vagyis dehogyisnem. A hazugságokat két típusba soroljuk, az egyik az úgynevezett „fehér hazugság”, amelyet azért alkalmazunk, hogy fenntartsuk a szociális státuszunkat. Ebben az esetben azért hazudunk, hogy megőrizzük a rólunk kialakult jó benyomást. Ezzel szemben a „fekete hazugság” egyetlen célja, hogy megtévessze az embereket, és a nagyotmondó személy valamilyen előnyre tegyen szert.

A hazugságot tehát nem aposztrofálhatjuk elítélendő gyengeségként vagy rossz szokásként, mivel mindez csak az emberi természet egy elválaszthatatlan velejárója. Tanulmányok bizonyítják, hogy a gyerek már hat hónapos korában bizonyos fortélyokhoz folyamodik. Ilyen lehet például a hamis sírás vagy nevetés. Ahhoz viszont, hogy igazán jól megtanuljon hazudni, néhány évnek még el kell telnie. Körülbelül négyéves korukra sajátítják el a gyerekek, mikor és milyen fajta hazugságok működnek. Mindez megfigyelést és gyakorlást kíván. Aztán ahogy telik az idő, egyre rutinosabban hazudunk, mert egyre nagyobb gyakorlatra teszünk szert.

Egy kutatás szerint a rendőrök eredményesen ki tudják szúrni nyilvános helyeken azokat, akik éppen lopni készülnek, mert az elkövetők az átlagosnál jobban izgulnak. A bizonyítási eljárás során viszont az ártatlanok is stressz hatása alatt állnak, amikor az igazukat próbálják védeni, így nagyon nem egyszerű eldönteni, ki hazudik és ki az, aki csak ideges. Ha azt gyanítjuk, hogy valaki nem mond igazat nekünk, tegyünk fel „miért” kérdéseket az illetőnek. Jóval nagyobb kihívás ugyanis a miértekre választ adni, mint egyszerű tényekről hazudni.