Az asztal lábához kötötték a csecsemőket - Nevelési szokások anno

Kényelmes ágy és játékok nélkül

A középkorban a gyerekek gyakran a pár hónapos kort sem érték meg, de ha életben maradtak, akkor sem a legjobb sors várt rájuk. Koraszülöttként világra jönni pedig majdhogynem egyenlő volt a halálos ítélettel, hiszen nem voltak kórházak, sem inkubátor, de gyakran megfelelő higiénés állapotok sem. Jól járt az a túl korán jött újszülött, akit frissen megölt állatok belsőségei közé tettek melegedni, így nem fagyott halálra, mint magukra hagyott kis sorstársai.

Manapság a gyerekeket játékok tömkelegével látják el, megfelelő szabadságot kapnak, és gyermekkoruk tele van vidámsággal. Nos, a piciknek ebben nem volt részük korábban: a gyerekeket kis felnőttekként kezelték - sok festmény is felnőttruhában ábrázolja őket. Csecsemőkorukban nagyon szorosan bepólyálták a kicsiket, még a kezüket sem tudták mozgatni, de gyakran levegőt is alig kaptak. Ha ez nem vette volna el a sírástól a baba kedvét, még altató orvosságokat is kapott, hogy nyugton hagyja szüleit. Ha azt gondolnánk, szegények örültek, amikor kilenc hónaposan kikerültek a szoros kötelékekből, sajnos tévedünk: ekkor ugyanis mindenáron járni tanították őket: szüleik különféle járószékeket fabrikáltak számukra, volt olyan, melynek ülőrészén tüskék voltak, hogy a fáradtan lehuppanó gyerek ismét felpattanjon és járjon tovább.

A verés mindennapos volt

Ma már hazánkban is törvények tiltják a gyermekek testi fenyítését, de nem volt ez mindig így, főleg nem a középkorban. Mivel a gyerekek tökéletlen kis lények voltak a társadalom és szüleik szemében, ezért tökéletességre kellett őket nevelni, kiirtani hibáikat. Ehhez pedig a legjobb eszköz a verés volt.

A "szíjat hasítok a hátadból" ma már csupán fenyegetőzés, nos, akkoriban még szó szerint értették. Nem is csoda, hogy a csecsemő- és gyermekhalandóság az egekben volt - Nyugat-Európában a gyerekek 25%-a meghalt egyéves kora előtt - , sőt előfordult, hogy többgyermekes családokban két kicsi is ugyanazt a nevet kapta, merthogy az egyik valószínűleg úgyis meghal. (Természetesen ebben a hiányos higiénés körülmények is nagy szerepet játszottak.) A halott kis testet pedig általában egyszerűen kitették az utcára, rendes, önálló temetést csak a 17. századtól kaptak a gyerekek. Innentől aztán fokozatosan - bár elég lassan - javult a közfelfogás a gyerekekről, és bizony hosszú időbe telt, míg megfelelő, szeretetteli bánásmódot kaptak.

Az asztal lábához kötötték a gyerekeket

Ma már mi sem természetesebb, minthogy a szülők magukkal viszik csemetéiket különféle rendezvényekre, vagy akár csak sétálni egy jót. Ehhez azonban a történelem során a felvilágosodás idejét kellett megvárni, amikor már az emberek tisztelték a gyerekkort. Ekkor lett csak elfogadott a felnőtt részéről a szeretetteljes magatartás, és vált divattá a gyermekkel való nyilvános megjelenés és törődés. A testi fenyítés viszont továbbra is megmaradt mind az iskolában, mind otthon.

Az 1900-as években a középkori kegyetlenség mint nevelőeszköz már nem kapott túl nagy szerepet, helyette a furcsa szokásokat inkább a praktikum és az időhiány okozta. A családokban általában mindkét szülő hajnaltól estig dolgozott, nem volt sem idejük, sem bébiszitterük a kicsik megfelelő gondozására, így úgy oldották meg a gondokat, ahogy tudták.

A csecsemőket például bölcsőben tartották, ahonnan csak a szoptatás és a tisztálkodás idejére vették ki őket, és ha sírtak, az édesanya lábbal vagy madzaggal ringatta a bölcsőt. Akkoriban bölcsőde és járóka sem volt, így akik a bölcsőt már kinőtték, mentek az anyjukkal együtt a földekre, és míg a felnőttek dolgoztak, a gyerekeket vagy földbe ásott gödörbe tették, vagy leborították egy kassal, hogy ne tudjanak elmászni. Előfordult, hogy a lakásban a mászni tudó kicsiket puha ronggyal az asztal lábához kötötték, így viszonylag egy helyben tartva őket. Játékaik sem voltak, legfeljebb csutkababa vagy egy csörgő, cipőt a lábukra pedig csak télen kaptak - ami ma már elképzelhetetlen lenne.